Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fidel Castro beszéde kubai forradalom győzelmének 45. évfordulóján

2004.01.03
Fidel Castro Ruznak, a Kubai Köztársaság elnökének 2004. január 3-án, a havannai Marx Károly Színházban, a kubai forradalom győzelmének 45. évfordulója alkalmából tartott beszéde.
 
Honfitársaim!
 
Tisztelt Meghívottak!
 
Sokan közölünk, akiknek részünk volt abban a szerencsében, hogy tanúi lehettünk annak a megindító napnak, még élünk; sokan mások már elhaláloztak. Az itt jelenlevők nagy többsége akkor még tízéves sem volt, vagy még meg sem született, vagy jóval 1959. január elseje után született.
 
Célunk soha sem volt az egyéni, vagy közös dicsőség, sem megbecsülés, elismerés keresése. Mi, akik ma büszkén élünk jogunkkal, hogy kubai forradalmárnak nevezzük magunkat, azonban arra kényszerültünk, hogy megírjuk a történelemnek mára már példátlanná vált oldalát.
Elégedetlenségünkben az országunk politikai és társadalmi állapotával, arra az egyszerű elhatározásra jutottunk, hogy megváltoztatjuk. Ez nem volt újdonság Kubában, a közel egy évszázad alatt többször megtörtént.
 
Hittünk a népek jogaiban, köztük jogában a függetlenséghez és a zsarnokság elleni felkeléshez. A Földnek ezen a féltekén, melyet az európai hatalmak tűzzel-vassal hódítottak meg –beleértve, hogy az őslakosság halomra gyilkolták, és afrikaiak millióit kényszeríttették rabszolgasorsba - e jogok gyakorlásából születtek független nemzetek, köztük az Amerikai Egyesült Államok.
 
Mikor a kubai forradalom 1953. július 26-án megvívta csatáját a törvénytelen, korrupt és véreskezű rezsim ellen, még 8 év sem telt el az 1939-ben a fasizmus által kirobbantott, második világháború befejezése óta, mely több mint 50 millió ember életébe került, és romba döntötte a kor összes iparosodott országának gazdaságát, kivéve az ellenséges ágyúk és bombák elérhetőségén kívül eső.
 
E rettenetes összecsapást előidéző fasiszta eszmék teljes ellentétesek az 1776. július 4-én Észak-Amerika 13 volt angol gyarmatának a Függetlenségi Nyilatkozatában meghirdetett elvekkel. Szó szerint a következőt jelenti ki: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre {…}. Ha bármikor, bármely kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amelyek jobban védik biztonságát, és jobban elősegíti boldogulását”.
 
Az emberi jogok francia nyilatkozata, közvetlenül az 1789-es francia forradalmat követően, még messzebb ment ebben a témában. Kimondja: „Amikor a kormány megsérti a nép jogait, a lázadás a nép legszentebb joga és legparancsolóbb kötelessége.”
 
A fasiszta nézetek éles összeütközésben kerültek az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapokmányának második világháború irdatlan harcai után meghatározott elveivel is, melyben, egyebek mellet, a világ politikai rendjének alappillérének nyilvánították, a népek önrendelkezéshez és függetlenséghez való jogának tiszteletbetartását.
 
Valójában az emberiség rövid ismert történelme során, melyet hódító háborúk, birodalmak, a fosztogatás legkülönbözőbb formái és az ember ember általi kizsákmányolása kísért végig, soha sem tartották tiszteletben a népek jogait. Mindazonáltal a történelem folyamának ebben a pillanatában és a valós tény ellenére, hogy a győztes hatalmak olyan politikai rendet kényszeríttettek a világra, mely a legnagyobb hatalommal rendelkező államok piciny csoportjának egyre felháborítóbb kiváltságokat adott, sok nemzet, intézmény és személy reménykedett, hogy az emberiség történelmében egy új, ígéretes korszak kezdődik. Több mint 100 nemzetet, nemzetcsoport, sőt olyan közösséget is, melynek még nem volt nemzettudata, ismertek el hivatalosan független államként. Az illúziókra és önámításra fölöttébb alkalmas korszak volt ez.
 
A függetlenségüket formailag akkor elnyert országok döntő hányada előzőleg a legerősebb országok gyarmata, domíniuma vagy protektorátusa volt, vagy a hosszú évszázadok során alkalmazott uralmának és ellenőrzésének különböző formái alatt állt.
 
Ezen országok függősége a volt metropolisztól gyakorlatilag totális volt, a közdelem pedig, melyet önrendelkezésük eléréséért és kiterjesztésért vívtak, nehéz és számos esetben hősi küzdelem volt. Ennek bizonyítéka az iszonyatos nyomás is, melyet Genfben kell elszenvedniük, hogy támogassák az Egyesült Államok tervezeteit, vagy legalábbis a végszavazáskor tartózkodjanak az ellenszavazattól. Csodálatra méltó ezen államok fellépése az ENSZ közgyűlésén, melynek eredménye a blokáddal szemben Kuba növekvő, mára szinte egyhangú támogatottsága.
 
Ebben a legrosszabb az, hogy számos, e küzdelmet megelőzően elméletben már független országnak, köztük Kubának, gyakorlatilag fogalma sem volt arról, mennyire nem függetlenek. E szomorú listán szerepelt szinte valamennyi latin-amerikai ország is, ami a későbbiekben alaposan bebizonyosodott. Alig, hogy nemzetünknek kivívta valódi és teljes függetlenségét, a latin-amerikai kormányzó elit szinte összességében az Egyesült Államok mellé állt a forradalom megdöntésére, és az általunk késedelem nélkül megvalósítani akart politikai és társadalmi célok elérésének megakadályozása céljából.
 
Már az 1959-es évben kezdetüket vették a legkülönfélébb gazdasági és politikai eszközök alkalmazását felölelő támadások, melyekben ott szerepelt az erőszak, terrorizmus és még az Egyesült Államok katonai erejének tömeges alkalmazásával fenyegetés is.
 
A Kubára vonatkozó történések hozzájárultak annak bebizonyosodására, mennyi illúzió és félrevezetés volt az Egyesült Nemzetek Szervezete által kimondott elvekről és jogokról szóló kifinomult szövegekben.
 
Nem a jog, hanem az erő maradt továbbra is a meghatározó tényező az emberiség életében, ugyanúgy, mint az elmúlt, hosszú évezredek során.
 
Mindaz, ami az ismert történelmi emlékektől a mai napig történt, az emberi társadalom természetes, spontán, viszontagságos és egyenetlen fejlődésének gyümölcse. Az ötezer év alatt egymást követő különféle politikai, gazdasági és társadalmi rendszerek miatt senki sem okolható.
 
A világ legkülönbözőbb tájain létrejött civilizációk: Kína, India, Közel-Kelet, a Földközi tenger térsége, Közép- és Dél-Amerika nyilvánvalóan nem, vagy kevésbé tudtak a másik létezéséről, függetlenek voltak egymástól, mindazonáltal hihetetlen eredményeket értek el. Némelyikük, például az úgynevezett görög civilizáció, lenyűgöznek minket művészetükkel, bölcseletükkel, irodalmukkal, történelmi, fizikai, matematikai, csillagászati és más területen elért ismereteikkel.
 
Egyre nagyobb ismeretekkel rendelkezünk a majákról és az inkák előtti más civilizációkról, ami bizonyítja, hogy az ember az időben több ezer évnyi és a térben több ezer kilométernyi távolságok ellenére is alkotott, és lenyűgöző művek létrehozására volt képes. Csakhogy az összes volt civilizációba s a jelenlegiben is, így vagy úgy voltak birodalmak, hódító háborúk, léteztek a rabszolgaság és a feudalizmus formái, szegények és gazdagok, kiváltságos uralkodó osztályok és kizsákmányolt osztályok, perifériára szorultak és kirekesztettek. Ezt tagadni óriási tudatlanságra vallana. 
 
Egyet kell értenem Marxnak a véleményével, hogy az ember akkor lép majd tovább az őskorból, amikor a Földön valóban ésszerű, igazságos és méltányos társadalmi rend uralkodik. Ha az emberi társadalom kialakulása mindeddig elkerülhetetlenül zavaros, rendezetlen, kiszámíthatatlan és ennyire kegyetlen és igazságtalan volt, a történelemnek az emberiség megelőző korszakaihoz semmiben sem hasonlító jelenlegi pillanatában a valóban racionális, az emberi faj érteleméhez méltó világ létrehozásáért folytatott harc ma, az eddigi eltérő körülmények között lehetetlen, sőt elképzelhetetlen lehetőséget jelent: annak a megkísérlését, hogy az ember saját maga határozza meg a sorsát.
 
A lehetetlen dolgokról való álmodozást, utópiának hívják, viszont a faj túléléséhez szüksége nemcsak, hogy elérhető, hanem nélkülözhetelen célokért való harcot realizmusnak nevezik.
Hiba lenne feltételezni, hogy egy ilyen célkitűzést egyszerűen ideológia megfontolások vezérelnének. Valami olyanról van szó, ami felette áll a nemes, jól megalapozott igazságérzetnek és mélyen gyökerező óhajnak, hogy minden embernek legyen lehetősége a méltó és szabad életre; a faj fennmaradásáról van szó.
 
A görögkor és a jelenkor közötti nagy különbség nem fajunk értelmi képességeiben, hanem a tudománynak és a technológiának az elmúlt 150 év alatt bekövetkezett hatványozott és látszólag végtelen fejlődésében van, ami teljes mértékben felülmúlja azt a nevetségesen csekély politikai tehetséget, amit az emberi faj kihalásának valóban fenyegető veszélyének kivédésében bizonyosodott.
 
Még hatvan éve sincs, mikor a 20 ezer tonna TNT erejével egyenértékű, első nukleáris pokolgépnek Hirosima feletti felrobbantásával nyilvánvalóvá vált, hogy a technológia olyan eszközt talált fel, melynek továbbfejlesztése véget vethet az emberi életnek a földgolyón. Azóta egyetlen napra sem állt meg az újabb, több százszor nagyobb hatóerejű, még pontosabb, különféle és hasonló jellegű fegyvereknek és rendszereknek a kifejlesztése. Manapság többtízezer van belőlük, mindössze néhány került csak megsemmisítésre a hamis és korlátozott terjedelműmegállapodások értelmében.
 
E fegyverek terén monopóliumhelyzetben lévő országok kis csoportja kizárólagos jogot formál magának gyártásukra és továbbfejlesztésükre. Tagjaik ellentétei és érdekei változnak, s az emberiség a létét fenyegető atomfegyverek árnyékában él. A Thermopulai szoros bejáratát védő 300 spártaihoz, hatalmas sereg élén közeledő, perzsa császár kiáltásához hasonlót mondhatna az ember: ”nukleáris rakétáinktól nem láthatjuk majd a Napot”.
 
Bolygónkat benépesítő emberek milliárdjainak az élete függ attól, hogy néhány kevés ember mit gondol, hisz és dönt. A legsúlyosabb, hogy akiknek ily mesés hatalom jutott, pszichiáterük nincs. Nem nyugodhatunk bele. Jogunk van a leleplezésre, a nyomásgyakorlásra, változásra, és annak követelésére, hogy számolják fel ezt a képtelen, rendhagyó helyzetet, melynek mindnyájan túszai vagyunk. Soha senkinek ne lehessen ennyi hatalma, vagy a világon senki nem beszélhet majd civilizációról.
 
Ezt még megtetézze egy újabb halálos baj: alig negyven éve néhányan aggodalmukat kezdték hangoztatni a környezet miatt, mert a barbár civilizáció tönkreteszi az élet természeti feltételeit. Első alkalommal kerül napirendre e kényes téma. Nem kevesen gondolták, hogy rémhírterjesztőkről, túlzókról, az elmúlt századok stílusát idéző neomalthusianizmusról van szó. Valójában jól tájékozott, okos emberek voltak azok, akik időnként aggodalmukkal, hogy esetleg már túl késő a szükséges intézkedések meghozatalához, a téma tudatára ébresztették a közvéleményt. Akik felelősségteljes politikai tisztségeik miatt a legnagyobb aggodalmat kellet volna tanúsítsák, csak tudatlanságból és alábecsülésből tettek tanúságot.  
 
Több mint tíz esztendő telt el az ENSZ Rio de Janeiró-i csúcsértekezletétől, s annak ellenére, hogy szokás szerint bővében voltak a beszédek, kötelezettségvállalások s az ígérgetések, nagyon kevés történt. Ezzel szemben, az ember egyre inkább tudatában van a halálos veszélynek. A küzdelem fokozódik és fokozódni fog. Nincs más választás.
 
Nem régiben ugyancsak az Egyesült Nemzetek szervezésében a sivatagosodásról és éghajlatváltozásról tartottak Havannában találkozót, mely fontos erőfeszítés volt a tájékoztatásban, tudatra ébresztésben és a felhívásban a küzdelemre. Rio de Janieró-ban tanúja voltam annak, hogy a csendes-óceáni apró szigeteken és más országokban mennyi aggodalmat és félelmet jelent a fenyegető veszély, hogy az éghajlatváltozás következtében részben, vagy tejesen elönti őket a víz. Szomorú. Az éghajlatváltozási i károk következményeit elsőként a szegények szenvedik el. Nincs gépkocsijuk, sem légkondicionálójuk, talán még bútoruk sem, ha lakásuk lenne is. Ők azok, akiket legközvetlenebbül érint a légkör felmelegedését és az elvékonyodott ózonréteg szűrőjén áttörő, ultraviola sugárzás ártalmas hatását okozó, nagy széndioxid kibocsátás következménye. S megbetegedvén, jól tudott, számukra és családtagjaik számára nincs kórház, orvos sem gyógyszer.
 
Egy harmadik probléma: a világ lakossága a legszerényebb számítások szerint nem kevesebb, mint 50 ezer év alatt érte el az egymilliárdos lélekszámot. Ez körülbelül az 1800-as évben, a XIX. század kezdetén következett be. A kétmilliárdot 130 év alatt, 1930-ra, a XX. században érte el. 1960-ban, harminc évvel később lett 3 milliárd, négymilliárdig 1974-ben, tizennégy év múltán ért el, 1987-re, tizenhárom év múlva, ötmilliárd, 1999-ben, csak 12 év múlva már 6 milliárd. Ma 6 milliárd 374 millió.
 
Igazán meglepő, hogy alig 204 év alatt a világ lakossága 6,4 szeresére nőt az 1800-as egymilliárdról, amit legkevesebb - kiindulási alapként, aránylag önkényesen és visszafogottan, s a későbbiek során felülvizsgálatra szoruló számítások szerint - 50 ezer év leforgása alatt ért el Sokkal több év lehet, ha még csak az ember jelenlegi képességeire szorítkozunk is.
 
Milyen ütemben növekszik most?
 
1999-es év: lakosság 6 milliárd 2 millió; növekedés 72 millió.
2000-es év: lakosság 6 milliárd 79 millió; növekedés 75 millió
2001-es év: lakosság 6 milliárd 154 millió; növekedés 74 millió
2002-es év: lakosság 6 milliárd 228 millió; növekedés 72 millió
2000-es év: lakosság 6 milliárd 300 millió; növekedés 74 millió
 
 
2004-es év: lakosság becsült lélekszáma 6374 millió; növekedés 74 millió.
S mennyire emelkedik a világ lakossága 2050-re?
 
A legvisszafogottabb számítások 7 milliárd 409 millióról beszélnek, a legmagasabb számok 10 milliárd 633 milliót mondanak. Számos szakember véleménye szerint a szám mintegy kilencmilliárd lesz. A faj fennmaradásának elemi természeti feltételeinek gyorsuló pusztulása mellett bekövetkező, óriási népességrobbanás miatti riadalom számos országban valóságos megdöbbenést keltett, mivel az említett növekedés csaknem száz százalékban a harmadik világ országaiban történik majd.
 
Ismervén a föld és víz növekvő pusztulását és fogyását, a sok országban létező éhínséget, a fogyasztói társadalmak közömbösségét és pazarlását, valamint a világ lakosságának oktatási és egészségügyi gondjait, ha nem oldódnak meg, olyan emberi fajt képzelhetünk magunk elé, melynek tagjai egymást falják fel.
 
Érdemes lenne megkérdezni az emberi jogok olimpiai bajnokait a nyugati világban, hogy elgondolkodtak-e egyetlen egy pillanatra is ezeken, a nagymértékben a gazdasági és társadalmi rendszerből következő realitásokon, s mit gondolnak olyan rendszerről, mely, ahelyett hogy oktatná a tömegeket alapvetően éppen azért, hogy a tudomány, technika és a kultúra segítségével előrelépjenek a járható és sürgető megoldások keresésében, évente egymilliárd dollárt költ elidegenítő és fogyasztást ösztönző hirdetésekre. Csak azzal, amit egyetlen egy évben erre a példátlan mételyre költenek még tíz év sem kellene arra, hogy a világ minden írástudatlanát és félanalfabétáját megtanítsák írni és olvasni, s kilencosztályos ismeretekkel lássák el, egyetlen egy szegény gyermek sem maradna tanulás nélkül
 
Oktatási és más szociális szolgáltatások nélkül soha sem lesz visszaszorítható, végképpen nem felszámolható a bűnözés és a kábítószer fogyasztás. Ezt állítjuk Kubából, a 45 éve blokád alatt tartott, Genfben az Egyesült Államok és a legfeltétlenebb szövetségesei által nem kevésszer megvádolt és elitélt országból, mely küszöbén áll annak, hogy olyan színvonalas egészségügyi, oktatási és kulturális képzési szolgáltatásokat mondhasson magáénak, melyekkel a fejlett és gazdag nyugat még csak álmodni sem álmodott soha, melyek ezen felül teljesen ingyenesek kivétel nélkül minden állampolgára részére.
 
A világra kényszerített, bolygónk természeti kincseinek még nagyobb kiszipolyozására kidolgozott, neoliberális globalizáció, a baljós „washingtoni megegyezés” után a harmadik világ országainak többségét, különösen a latin-amerikai országokat kétségbeejtő és tarthatatlan helyzetbe sodorta.
 
E szerencsétlen politika első gyümölcse az 1980-as „elveszett évtized” volt, melyben a térség gazdasági növekedése egy százaléknyi volt; 1990 és 1998 között 2,7 százalékra emelkedik, amivel jóval a hamis illúziók és a sürgető szükségletek alatt marad, s 1998 és 2004 között újra egy százalékra esik vissza. 
 
A külső eladósodás 1985-ben, az álságos „megegyezés” évében, 300 milliárd dollár volt, míg ma meghaladja a 750 milliárd dollárt.
 
Hosszú évek során létrehozott, több százmilliárdnyi nemzeti javakat idegenítettek el a privatizációval, melyek oly gyorsan váltak füstté, mint a tőke menekült ezekből az országokból az Egyesült Államokba és Európába.
 
A munkanélküliség rekordokat döntött. Minden 100 újonnan létrehozott munkahelyből 82 az úgy nevezett informális szektorban van, ahol hosszú a listája azoknak, kik mindenfajta társadalombiztosítás és jogi védelem nélkül keresik meg létfenntartásukat.
 
A szegénység, különösen a nyomor riasztó módon nőt, 12,8 százaléktól egészen 44 százalékig. A fejlődés megbénul és a szociális ellátás egyre romlik. Az utóbbiban, hol első helyen az oktatásügy és az egészségügyi ellátás szerepel – mint várható volt – a neoliberális globalizáció katasztrófát idézett elő.
 
Ha ehhez még csatlakoznak a kifosztásnak olyan régi és új formái, mint az egyenlőtlen árucsere kapcsolatok, a tőke szakadatlan és elkerülhetetlen kimenekítése, az agyelszívás, protekcionizmus, a támogatások és a WTO ukázai, senkit sem lephetnek meg Dél-Amerika válságai és eseményei.
 
Latin-Amerika a világnak az a része, ahol legszigorúbban alkalmazták a neoliberális globalizációt. Most a latin-amerikai népek gazdasági fejlődése, egysége, és függetlensége elleni végső rohammal, az FTAA (Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet) kihívásával néz szembe, mely elsöpörné a nemzeti iparokat, és a MERCOSUR-t (Déli Közös Piac) és az Andok Paktumot az amerikai gazdaság függelékévé tenné.
 
De ha ez a bekebelezési kísérlet meg is valósulna, a gazdasági rend továbbra is fenntarthatatlan marad mind Latin Amerika népei, mind az Egyesült Államok népe számára, mely fenyegetve érzi munkahelyeit a bőséges, olcsó munkaerő által, melyet bérmunkára azok közül toboroznak, kiknek a szegénység, a nyomorúságos oktatási helyzet és a munkanélküliség megakadályozott abban, hogy megfelelő szakképzést szerezzenek. Olcsó és szakképzetlen munkaerő az olyasvalami, amit a latin-amerikai oligarchák tömegméretben tudnak felajánlani.       
 
Az elmondottak összefoglalása kifejezi mély meggyőződésünket, hogy fajunk, s ezzel népeink mindegyike történelmük döntő pillanatát éli: vagy megváltoztatja a dolgok menetét, vagy nem maradhat fenn. Nincs bolygó, hová költözhetnénk. A Marson nincs légkör, sem levegő, sem víz. Nincs közlekedési útvonal sem, hogy tömegesen oda vándoroljunk. Vagy megvédjünk at, amink van, vagy sok millió év kell elteljék, hogy esetleg új gondolkodó faj szülessék, mely belevághat abba a kalandba, mit a miénk már megélt. II. János Pál pápa már kifejtette, hogy az evolúciós elmélet nem összeegyeztethetetlen a teremtéssel.
 
Zárnom kell szavaimat. Nem kevés a munka, mely 2004-ben ránk vár.
 
Szeretnék gratulálni népünknek mindazért, amit az elmúlt évek folyamán tett, hősiességéért, hazafiságáért, harci szelleméréért, hűségért, s forradalmi hevéért.
Külön gratulálok e 45. évfordulón azoknak, kik dicsőséges, internacionalista küldetéseket vállaltak.   Ma őket a birodalom öt hős, a hazájuk és népük ellenségeinek igazságtalan, bosszúálló és kegyetlen akcióival méltósággal szembeszálló foglyának viselkedése, valamint az a 15 ezer orvos jelképez, akik áldozatok sokaságával, kockázatok és veszélyek vállalásával, internacionalista feladatot teljesítenek több mint 64 ország bármely csücskében, Ez olyan hőstett, melyet sem az Egyesült Államok, sem Európa nem tudna soha megtenni, hisz nincs emberi tőkéje annak bizonyítására, hogy valójában milyen emberi jogokat védelmez. 
 
Orvosaink, tanítóink, sportoktatóink, vagy bármely más külföldön együttműködésben dolgozónk elleni fenyegetéssel sem támadással senki nem gátolhatja meg népünket a szolidaritásvállalásban és fiait bátorságában, mert sokan állnak készen, hogy abban a megtiszteltetésben legyen részük, hogy helyére lépjenek még azoknak is, akik az Egyesült Államok szélsőséges tisztségviselői által ösztönzött, előmozdított cselekmények áldozataként vesztették életüket.
 
Gratulálok mindazoknak, kik küzdenek, akik a nehézségek előtt soha sem adják fel, akik hisznek az embernek a képességében, hogy értékeket és eszméket alkosson, vessen el és tápláljon; akik az emberiségre fogadnak; mindazoknak, kik osztják a szépséges meggyőződést, hogy egy jobb világ lehetséges!
 
Velük együtt harcolunk és győzünk!