Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ernesto Che Guevara: Partaszállás a Granmával

2008.09.01
Kép ERNESTO CHE GUEVARA:
PARTRASZÁLLÁS A GRANMÁVAL
 
A Granmát rendkívül gyorsan készítettük elő az útra. Annyi élelmet halmoztunk fel benne, amennyit csak tudtunk, noha a létszámhoz képest meglehetősen keveset, valamint egyenruhákat, puskákat, egyéb felszerelést, két tankelhárító löveget, úgyszólván golyó nélkül. Végül 1956. november 25-én hajnali két órakor valósággá kezdtek válni Fidel mondatai, amelyek a hivatalos sajtóban gúny tárgyát képezték: „Az 1956-os esztendőben szabadok vagy mártírok leszünk.”
            Kioltott lámpákkal futottunk ki Tuxpan kikötőjéből, emberek és a legkülönfélébb tárgyak pokoli összevisszasága közepette. A folyó torkolata – az igen rossz idő és a hajózási tilalom miatt – változatlanul csendes volt. Keresztülhaladtunk a yucatáni kikötő bejáratán, és valamivel később meggyújtottuk a lámpákat. Fejvesztett kutatásba kezdtünk a tengeribetegség elleni antihisztaminok után, azonban nem akadtunk nyomukra; összesen talán öt percig énekeltük a kubai nemzeti himnuszt meg a Július 26-a indulót, majd az egész hajó nevetséges és egyszersmind tragikus képet öltött: szorongó ábrázatú férfiak, kezüket mindnyájan a gyomrukra szorítják. Némelyek vödörbe dugott fejjel, mások a földön elterülve a legsajátosabb pozitúrákban, mozdulatlanul, hányástól mocskos öltözékben. A nyolcvanhárom főnyi legénységet két-három tengerész és négy vagy öt másik személy kivételével tengeribetegség gyötörte. A negyedik vagy ötödik napon azonban valamelyest enyhült az általános helyzet. Fölfedeztük, hogy a hajó nem kapott léket, csak az egyik vécé csapja maradt nyitva. Már előzőleg minden lehetőt kidobtunk, hogy a ballasztot megkönnyítsük.
            A választott útirány szerint nagy ívben meg kellett kerülnünk Kuba déli részét, elhajózni Jamaica és Nagy-Cayman szigete mellett, hogy végül valahol Oriente tartományban, Niquero helység közelében szálljunk partra. A tervek végrehajtása meglehetős lassan ment: 30-án rádión értesültünk a mi nagyszerű Frank Paísunk vezetésével kirobbantott Santiago de Cuba-i zendülésekről; ezeket eredetileg az expedíció érkezésével kívántuk összehangolni. Másnap, december 1-én este egyenest Kuba felé vettük az irányt, s kétségbeesetten kerestük a Cabo Cruz-i világítótornyot, fogytán a víznek, petróleumnak és élelemnek. Hajnali két órakor, a sötét, viharos éjszakában, a helyzet nyugtalanító volt. Jöttek-mentek az őrszemek, keresték a fénysávot, amely nem tűnt fel a láthatáron. Roque, a haditengerészet volt hadnagya még egyszer felment a kis felső hídra, hogy Cabo Cruz reflektorfényét kémlelje, rosszul lépett s a vízbe zuhant. Nem sokkal azután, hogy újból nekiindultunk, megpillantottuk a fényt, ám hajónk asztmatikus döcögése véget nem érőkké tette az út utolsó óráit. Fényes nappal lett, mire a Las Coloradas part mentén levő Belic elnevezésű helynél megérkeztünk Kubába.
            Egy révhajó megpillantott bennünket, és fölfedezését távírón közölte Batista hadseregével. Alighogy nagy sietve kiszálltunk, és a legnélkülözhetetlenebb dolgokkal fölszerelkezve bevettük magunkat a mocsárba, máris ránk támadtak az ellenséges repülők. Amíg a mangrovéval borított ingoványon haladtunk, a repülők természetesen nem láttak meg, és nem is tettek semmiféle hadmozdulatot, a diktatúra hadserege azonban már a nyomunkban volt.
            Jó néhány órát elvesztegettünk, mire kiértünk a mocsárból, ahová egyik társunk járatlansága és felelőtlensége juttatott bennünket. Azt állította, hogy ismeri a terepet. Tétován, botladozva tapogattuk ki a szilárd talajt, árnyékhadseregként, kísértetekként, akiket valami sejtelmes pszichikai mechanizmus késztet továbbgyaloglásra. Az átkelés alatt hét napon át egyre csak éheztünk, és tengeribetegség gyötört minket, ezt azután még három iszonyú nap tetézte a szárazföldön. Pontosan tíz nappal Mexikóból történt elindulásunk után, december 5-ének hajnalán érkeztünk el egy ájulásoktól, kimerültségtől és pihenőktől meg-megszakított éjszakai gyaloglás után, a paradox módon Alegría del Pío-nak* nevezett helyre. Kis domb volt, egyik oldaláról cukorültetvény, a többi oldalról szakadékok szegélyezték, valamivel odébb sűrű erdő kezdődött. A hely táborozásra alkalmatlan volt, mégis megálljt parancsoltunk magunknak, azzal a szándékkal, hogy ott töltjük a napot, és az éj beálltával indulunk neki újból.
            Délután négy órakor, minden előzetes jelzés nélkül, anélkül, hogy akár csak gyanút foghattunk volna, eldördült az első lövés, minekutána valóságos ólomzuhatag záporozott az ilyesfajta férfias sportokhoz még nemigen szokott fejünkre. Egyik társunk elesett, s nekem is az a kellemetlen érzésem támadt, hogy a húsomban érzem: átestem a tűz- és egyszersmind a vérkeresztségen. Futottunk onnan, ahogy tudtunk, egyenként, ki-ki a saját bőrét mentve vagy csoportokba, s hasztalan kiabált a főparancsnok, a századosok sehol sem voltak, az osztagok pedig összekeveredtek. Emlékszem, engem Almeida parancsnok rángatott fel ültömből, mivel csekély hajlandóságot mutattam a gyaloglásra. Hála ellentmondást nem tűrő hangjának, feltápászkodtam és továbbindultam, abban a hiszemben, hogy életem utolsó perceit élem. Kiabáló férfiak, segélyt kérő sebesültek kavarogtak, akár egy kaleidoszkóp képei, néhány harcos úgy rejtőzködött a karcsú cukornádszálak mögött, mintha azok fatörzsek volnának, mások rettegve, ajkukra tett ujjal kérték hallgatásra a többieket a géppuskaropogás közepette, majd hirtelen felharsant a gyászos kiáltás:
„Ég a cukornádültetvény!”
            Élünkön Almeidával átvágtunk egy mezsgyén, és mentünk, mentünk, amíg a sűrű erdőbe nem értünk, ahol addig meneteltünk tovább, míg az éjszaka sötétje és a fák – amelyektől nem láttuk a csillagokat – megállásra nem készettek, ámbár még nem voltunk nagyon messze az összecsapás helyétől. Egymás hegyén-hátán aludtunk. Minden elveszett, kivéve a fegyvereket és két kulacsot, amelyeket Almeida meg én vittünk magunkkal.
            Ilyen körülmények között meneteltünk kilenc végtelen hosszú, gyötrelmes napon át, egyetlen falat főtt étel nélkül, füveket és némi nyers kukoricát rágcsálva, sőt a legbátrabbak, mint például Camilo Cienfuegos, eleven rákokat is fogyasztottak. E kilenc nap alatt tökéletesen felbomlott a fegyelem, s a veszélyekre ügyet sem vetve, egy kunyhóba mentünk ennivalót kérni. Némelyek itt jutottak el az összeomlásig. A hírek egyrészt rosszak, másrészt viszont biztatóak voltak, a roppant mennyiségű, nekünk tulajdonított bűntényről szóló híresztelésekhez egy reményteljes adat is társult: Fidel él. A parasztok hajmeresztő históriái arra késztettek bennünket, hogy hosszú csövű puskáinkat a gondjaikra bízva, pusztán pisztollyal a kézben próbáljunk átvágni egy igen jól őrzött országúton. Az eredmény az lett, hogy az őrizetre bízott fegyverek mind egy szálig elvesztek, mialatt mi Fidelhez igyekeztünk a Sierra Maestrába.
            Mintegy két héttel a katasztrófa után értünk oda valahányan, akik életben maradtunk a Granma nyolcvankét „hajótöröttjéből”, ahogyan Juan Manuel Márquez bajtársunk nevezett bennünket. Mintegy tizenheten lehettünk. Az áldozatok számbavétele fájdalmas és hosszan tartó művelet volt. Meghalt maga Juan Manuel Márquez is, elesett „ñico” López, nagyszerű munkás bajtársunk, Juan Smith, az előőrs parancsnoka, Cándido González, Fidel szárnysegédje, makulátlan forradalmár. Mindent egybevéve, a lista terjedelmes volt, és szinte folytonosan bővült egy-egy újabb emberrel, aki tökéletesen beváltotta Fidel szentenciáját: „Az 1956-os esztendőben szabadok vagy mártírok leszünk.”
            Most hát miránk maradt a feladat – a Fidel Castro vezette tizenöt emberre –, hogy felemeljük a felkelés zászlaját, és érvényre juttassuk ama bizonyos szentencia első felét: „Szabadok leszünk” – mintegy tiszteletadásként a mártírok előtt, akik útközben estek el, és azok előtt, akik napról napra pusztulnak egész Kubában, hihetetlen véráldozatok közepette, kínzásokat szenvednek el, vagy könyörtelenül meggyilkoltatnak.
            Valósággal hihetetlen, hogy ebben a kis csoportban, amelynek tagjai még egymást is alig ismerték, máris a győzelemről, máris a támadásról esett szó.
            Valamennyien kézzelfoghatóan tapasztaltuk a vidék parasztjainak minden tartózkodás nélküli rokonszenvét. Gondunkat viselték, és hosszú, illegális lánc útján juttattak el bennünket a gyülekezési helyre, Crescencio Pérez fivérének házába. Egyvalakinek közülünk mégis mindenkinél nagyobb hite volt a népben, s minden pillanatban megmutatkozott a vezetésre való rendkívüli rátermettsége: Fidel volt ez az ember. Már ezeken az éjszakákon, ezeken ahosszúra nyúlt éjszakákon – mert mindig napnyugtával láttunk munkához – az erdők bokrai tövében egyre-másra terveket szövögettünk, mostanra, valamivel későbbre, a győzelem idejére.
            Boldog órák voltak ezek, ekkor kóstolgattam az első szivarokat (addig-addig tanulgattam a szivarozást néhány meglehetősen szemtelen moszkitó elriasztása végett, mígnem belevette magát ínyembe a kubai dohánylevél illata), mindeközben pedig szédületes sebességgel bontakoztak ki egymás után a jövőbeli teendők.
 
Dobos Éva fordítása
 
In: Kígyóölő ének, szerk. SIMOR András, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1973


* Az alegría szó spanyolul örömet jelent